Ez most más típusú írás lesz, mint a tőlünk eddig megszokottak.
Aristophanes felszólalása az esten élesen elütött a többiek beszédétől. Úgy gondolta, hogy kissé más irányból közelíti meg a témát. A szeretet dicséretéhez ő a képzelethez, mítoszokhoz és komédiához fordult.
Ezért beszédét azzal kezdte, hogy az emberiség, abból ítélve, hogy mennyire elhanyagolják és rosszul bánnak vele, sosem értette igazán a szeretet és szerelem erejét. Hiszen a szeretet segítő és gyógyító azokban a bajokban, amelyek leginkább gátolják a boldogságukat.
Először is, az emberi természetről szeretnék beszélni, és arról, hogy mi történt vele. Mert az eredeti emberi természet nem olyan volt, mint ma. Az emberek egykor teljesek voltak, de ez a teljesség mára elveszett.
Másodszor, az ősi ember gömbölyű volt. Háta és oldalai kört alkottak, négy keze és négy lába volt, egy feje két arccal, amik az ellenkező irányba néztek. Négy füle és két orra. Tudott egyenesen járni, ahogy ma az emberek, előre vagy hátra, ahogy akart, és tudott gurulni és pörögni is a levegőben, ha gyorsabb akart lenni.
Pontosan olyanok voltak, amilyennek mondom őket, mert a Nap, Hold és a Föld erőiből születtek, és ezért körbe-körbe mozogtak és pörögtek, mint szüleik. Félelmetes volt erejük és hatalmuk, s gondolataik és szívük nagysága óriási. Bátorságuk határtalan volt, ezért megtámadták az olimposzi isteneket, és ahogy a történet szól, még az egekbe is fel merészkedtek mászni.
Az Olimposzon sokat tanácskoztak, mert meg akarták fékezni az ember gőgjét, de közben féltek attól, hogy elveszítik a tiszteletet, félelmet és áldozatokat, amit tőlük kapnak. Zeus megtalálta a megoldást: hasítsuk őket ketté, így erejük felére csökken, számuk viszont megkétszereződik, és kétszer annyian szolgálhatnak majd minket.
A kettéválasztás után az ember két fele, mindegyik a maga másik felére vágyva, egymásra talált, s egymásba fonódva várták hogy újra eggyé váljanak. Zeus ezért új rendet állított fel, hogy az emberek képesek legyenek élni külön és együtt is.
Az elválasztás után mindegyikük csupán egy fél ember, akár egy lapos hal, amelynek csak egy oldala van, ezért szüntelenül a másik felüket keresik.
Amikor valamelyikük rátalál a másik felére, arra a valódi felére, amely ténylegesen önmaga része: a párt a szeretet, barátság és a bensőségesség olyan ámulata ragadja magával, hogy egyikük sem tud elszakadni a másiktól. Még egy pillanatra sem, ahogy mondani szokás.
Ők azok, akik mindketten az egész életüket együtt akarják tölteni. Mert az az erős vágy, amely mindkettőjüket a másikhoz vonzza, nem csak a testi egyesülés utáni vágy, hanem valami másé is. Olyasmié, amit a lélek érez, de nem tud megnevezni, és amiről csak homályos, bizonytalan sejtése van.
[Szabadfordítás, részlet: Plato – Symposium, Benjamin Jowett angolra fordítása alapján, fordította: Havasi Máté.] A mű filozófiai beszédek gyűjteménye a szeretet és a szerelem természetéről.
Mi ennek a történetnek a lényege?
Aristophanes komédiája mögött valami komolyabb van
- 1. A szeretet kibékíti a megosztott, törékeny emberi természetet.
- 2. Az embernek újra egyesülnie kell, hogy kibontakozhasson a belső teljessége.
- 3. E világ szerelmei az ideális egység homályos előérzetei, amely még megvalósításra vár.
A tökéletes pár megtalálása
A legtöbben, akik a „tökéletes párt” keresik, rosszul közelítik meg.
Meg lehet találni, de nem úgy, hogy azt keressük. Nem csak megtalálni kell, meg is kell dolgozni érte. Egyikünk sem tökéletes.
Tökéletes részeket látunk egymásban, és ezek vonzanak minket egymáshoz. De a fontos rész ezután jön majd. Hogy milyen tökéletlenségei vannak, és mit gondolunk azokról a részekről, hogyan kezeljük őket.
Ahelyett, hogy a tökéletes jelöltet keresük, aki tökéletes párunk lesz; helyette keressük a tökéletlen párunkat, akivel együtt tökéletes pár lehetünk.
Habár egy párkapcsolatban jó esetben egyre többet tanulunk egymástól, és jobbá válunk egymás mellett, nem lehet az a célja egyik félnek sem, hogy átformálja a másikat olyanná, amilyennek pontosan ő szeretné látni.
Az apróbb hibái ellenére is tudnunk kell szeretni a párunkat. Beleértve egymás negatív vagy hiányos részeit. Sőt, különösen azokat. Sőt, pont azokért is kell szeretnünk, ha igazán szeretjük.
A teljesség nem két tökéletes rész találkozása, hanem két tökéletlené, amik tökéletesen kiegészítik egymást.
Ha kíváncsi vagy, miben különbözik ez a gyakran hallott „Fogadjon el úgy, amilyen vagyok.” gondolkodástól, ebben az írásban részletesen beszélünk róla:
Fogadjon el úgy, amilyen vagyok. Vagy lehet másképp is?
